Azt tudtuk, hogy a félsziget nagyobbrészt hegyekből áll, de
a hosszú napokon át mindig maradtak derengő, szürke hegyek a távolban, hiába
emésztettük lassan a kihalt utakat. A szétlőtt, égnek meredő falak az utak mellett
elnyúlt végeláthatatlan falvakban, a szerbek pár éve épített és a tengerpartra
lehúzódott menekültek szellemházai, sehol ember, csak az itt hagyott, 40 km-es
táblák, lépésben haladtunk, mert polizia mégis bárhol felbukkanhat. Át kell
majd mennünk a hegyek alatt, mindenki a tengerek partjára vándorol, mintha
volna valahol egy túlpart, ahonnan jöhetne egy másik élet.
A tenger arany volt,
a fortyogó sötétszürke sziklák, szigetek vonulata a látóhatáron, és talán a
partról piszkos kékes volt, de belemerülve ódon arany, ezer éves foltos arany
rákokkal, áttetszővé kopott csigákkal, talpunkba nyomódó lemorzsolt hegyekkel.
Egész nap pipával és búvárszemüveggel, hullámozva a derengő föveny felett, ha
felnéztünk, kopár hegyekkel kellett osztoznia az égboltnak. Lesoványodott
bőrünk alatt maradt víz végre otthon volt, mozdulni sem kellett, és a sós
áradat fenntartott magától értetődően a nap alatt. Nap, Nap, Nap, Nap, ahova
igyekszünk, van valami jobb a melegnél? Ha már itt kell hagyni a Földet,
mehetnénk a Napba? Kérlek, gyertek velem! A nyári hónapokban mindig
hőemelkedésem van, és mikor kékes szájúra hűltek a vízben, hozzám bújtak
dideregve, hogy milyen jó meleg vagyok. Kifeküdve a Nap alá, lassan lepergő
apró kavicsok a lábunkon, forróvá hevülni, és vissza a tengerbe, úszni,
mindenféle erőkifejtés nélkül, talán valójában ilyen könnyű meghalni.
