”
Tizennyolc perc, mit hallgatnál tizennyolc percben? Ha van időd, gondold
nyugodtan végig ezt a kérdést. Hátukat a romoknak döntve támaszkodnak a forró
árnyékban, a bakancsuk kilóg a lángnyelveket okádó napra, a vörös por hullámai
időről időre beborítják őket. Olyanok vagyunk, mint a szétmorzsolt kövek,
beleveszünk a légkör remegésébe. Közelednek. Szeretem a forróságot, mikor
lélegezni is nehéz az ömlő fényben. Semmi másra képesnek lenni, csak lassan
lélegezni a moccanatlan hőségben, várva a tengerről hömpölygő szeleket. Persze
ez más, itt nincsenek tengerek. Már nyalogatni se tudom a sebeket a számon, a
ruha szép lassan felmondja a szolgálatot, de már nem számít ez sem.
Koncentráljunk a zenékre, válasszuk ki a megfelelő darabokat.
Újratöltöttünk valamennyien, betáraztunk fekve
a földön, lihegve gyűjtjük az erőt, már csak ez maradt hátra. A tizenkét
sugárvetővel tizennyolc percig tudjuk tartani magunkat, bár ennyi sem kell
nekik, hogy elérjék a sziklaperemet. A muníció tizennyolc percre elég, ebben
mérjük az időnket. Én vagyok a doki és pontosan négy perce, a parancsnok. Nem
fogjuk tudni eltemetni őket, és főleg nem tudjuk őket visszavinni a hajóra.
Hibernálás, katonai tiszteletadás, és még sok minden elmarad. Körülzártak, és
ha csak egyszerűen várnának még pár órát, talán egy fél napot, ugyanúgy
hevernénk itt, mint egy támadás után. Nézem őket, szinte mozdulatlanul fekszenek,
csak mellkasuk emelkedik… Exsiccosis, dehidráció, vagyis végzetes kiszáradás.
És hyperpyrexia, hőguta első stádiumai. Fáj a fejünk, szédülünk,
kezelhetetlenül fáradtak vagyunk, és már nem izzadunk, hiába túl meleg a
bőrünk. Képtelenek vagyunk izzadni, egyértelmű jel a száraz bőr. Aztán még
gyorsabban lélegzünk, a pulzusszámunk meredeken emelkedni fog. Végül zavartság,
amit hiába érzel, nem tudsz már ellene semmit sem tenni. És hamarosan öntudatlanság,
megjönnek a görcsök… Ha a test maghőmérséklete eléri a 40 fokot, majd tartósan
egy kicsit többet, a keringés összeomlik és halál. Vagy ha valaki kezelné is a
helyzetet, egy hosszan fennálló hyperpyrexia után biztos jegyet váltottunk az
agykárosodásra. El kellene őket vinni a melegről. Nedves takaróba kellene
csavarni őket. De ha fázni kezdenek, a hűtést csökkenteni kellene, mert a
vacogás a hőmérsékletet mindig növeli, és így tovább, és így tovább, szóval, ha
te lennél a parancsnok, miket választanál?
El kell nyomnunk a sikolyokat és hörgéseket.
Hátborzongatóan utánozzák az emberek halálsikolyait. Mintha egy egész arénára
való mészárlás volna kihangosítva, lehetetlen összpontosítani, csak a
mozgásukra figyelni, az egyetlen pontra célozni az őrjítő üvöltésben. Nem
tudom, hogy válasznak szánják-e a kísértetüvöltéseket? Mi nem halljuk egymásét,
a sisak elzárja automatikusan artikulálatlan hangjainkat, csak a kinti zajokat
engedi be. „Hang nélkül” esünk el, lehalkított game over. Biztos sokkal kevésbé
bírnánk a strapát, ha hallanánk egymás utolsó hangjait. Jó fülük lehet, vagy
amivel érzékelnek. De nem csak ez van. El kell nyomni a bolygó dobogását is,
ami megszakítja az emberi szívdobbanásokat és kiszorítja a tüdőnkből a levegőt.
Egymás után reverzibilis hirtelen szívhalálok. És újraélesztés és újraélesztés,
amíg lehet. Csak az egyetlen pontra szabad majd figyelnünk, ennyi maradt a
világból, tomboló zene a fülben és út egy vadállat szemébe.
Ha vissza tudnánk térni, nem várna ránk más,
csak hadbíróság. Minden sikertelen inváziónak ez a következménye. Ha ezt
zenében akarnám kifejezni, mit is mutatnék neked? Egy ideig nyilván menekülnék,
elkerülném az inváziós támaszpontokat, de képtelen volnék megöregedni az űrben.
Ott csak ébredés nélkül aludni vagy meghalni lehet. Nincsen semmi az idegen
világok és otthonod között, csak értelmetlen várakozás, észbontó
kilátástalansága a csillagszemétnek.
Talán egy nyitánnyal kezdek, stílszerűen,
mikor elérik a sziklák lábazatát. Beethoven vagy Mahler, esetleg Sztravinszkij.
Nyolc, kilenc perc erre elég lesz. Utána váltani kell. Amikor fölérnek és elsőt
tépik agyaraikkal. Emlékszel, hogy az a kelet-európai munkás, aki hihetetlen
filozófusként élt magában, otthon kertészkedett és raktáros volt valami komcsi
üzemben, és akiről csak pár darab munkásruhás fénykép maradt meg, emlékszel,
miket mondott a zenéről? Jól tudom azt a pár mondatot… Hát most többek leszünk
magunknál, képesek leszünk mindenre. Képesek leszünk könnyedén meghalni,
szívem.
Kétségtelen, hogy ez az egész bolygó zene, még
ha lehetetlen is elviselni ezt a dobogást. Hamar elhagyták a csatatereket és
visszahúzódtak a harcvonalak mögé messze, simán végeznek velünk a dögök, amiket
vadon tartanak. Egy-egy századra tíz-tizenöt kifejlett példány sajnos bőven
elég volt. Csak a végén jönnek közelebb. Fémes burkuk megcsillan a távolban,
onnan tudjuk, hol van vége állásaiknak, bár ez pontatlan szó rá, mert pár száz
méterrel a felszín fölött lebegnek. Amikor ideérnek, utolsó simításként keresni
kezdik a még remegő emberi szíveket, és egészen közel hajolva hallgatják a
vérben fuldokló tüdők utolsó sóhajtásait. A vége legyen happy. A végén ezért
szóljon valami gyilkos vidám, valami édes régi, amitől olyan lesz meghalni,
mintha körhintán forognál villogó lampionözönben. És a legeslegutolsó
mindenképp éteri, angyali, mint a szerelmed suttogása.
Jó, ezek lesznek, indítom a töltést. Nem
mondhatom el, hogy miket választottam, nem akarom tönkretenni számodra ezeket a
zenéket, és Te úgyis másokat választanál. Néhány sec és felcsendül a sisakokban.
Na, kezdődik. Viszlát, szerelmem.”
szerző : Posta Alíz
